A názáreti zsinagógában Jézus így beszélt a néphez: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Jézust a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,24-30
Elmélkedés
Jézus sikertelen názáreti fellépéséről olvasunk a mai evangéliumban. Kissé meglep bennünket, hogy miközben más helyeken Jézust szívesen fogadják és tolonganak körülötte az emberek, addig Názáretben, abban a városban, ahol felnevelkedett, hitetlenül fogadják, elutasítóan viselkednek vele. Ezt az elutasítást látva idéz Jézus egy régi mondást, amely a próféták sorsára utal: „Egy próféta sem kedves a maga hazájában.” Az ószövetségi időkben sokszor megölték a prófétákat, akik bizony kemény szavakkal figyelmeztették a népet, hogy térjen vissza Isten törvényeinek útjára.
Miért került ez a részlet a nagyböjti idő evangéliumai közé? Jézus fellépése azzal zárul, hogy a názáretiek haragra gyulladnak és meg akarják őt ölni. Lukács evangélista szándékosan úgy fogalmazza ezt a részt, hogy előre utaljon Jézus életének végére. A Názáretben lakók a „városon kívülre” viszik Jézust és „felvezették a hegyre.” Ugyanezekkel a kifejezésekkel találkozunk Jézus szenvedéstörténetében is. A keresztjét hordozó Jézust kivezetik Jeruzsálemből, a városon kívülre, és felvezetik a Golgota hegyére, hogy ott keresztre feszítsék. Az a kijelentés pedig, hogy nem tudták megölni, mert „eltávozott”, egyértelműen utal Jézus feltámadására, arra, hogy őt nem lehet örökre megölni. Észreveszem-e a történések és az emberi rosszindulat hátterében Isten üdvözítő szándékát?
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életed során mindig felismerted a kísértést és visszautasítottad azt. A legfontosabb pillanatban nem szálltál le a keresztről, hanem vállaltad a szenvedést és a halált a mi megváltásunkért. A kísértés a mi esetünkben is arra irányul, hogy eltávolodjunk Istentől, a tőle kapott küldetéstől, az ő szeretetétől, és szálljunk szembe az ő akaratával. A kísértés elutasítása azt jelenti, hogy kifejezzük szándékunkat: egyedül Istennek akarunk szolgálni, őt tartjuk életünk Urának, az ő akaratának szeretnénk mindenben engedelmeskedni. A kísértés legyőzése azt jelenti, hogy Isten útját, az üdvösség útját választjuk.
Horváth István Sándor (Ph 88)