A názáreti zsinagógában Jézus így beszélt a néphez: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Jézust a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,24-30
Elmélkedés
Mi válthatta ki a názáretiek Jézussal szembeni ellenszenvét? Először is az, hogy Jézus szemükre vetette, hogy ők sem különbek a korábbi nemzedékeknél, hiszen ugyanúgy elutasítják Isten küldötteit. Ők is semmibe veszik a prófétai figyelmeztetéseket, miként azt őseik is tették, sőt, meg is ölték a prófétákat. A másik ok pedig az lehetett, hogy Jézus arról tanított, hogy az üdvösség nem csak a választott népnek szól, hanem Isten más nemzeteknek is felkínálja. Ennek példájaként említi Illés és Elizeus esetét, akiknek az idejében egy-egy pogány származású személy részesülhetett a gyógyulásban, illetve menekült meg az éhhaláltól. Ez a tanítás, a korabeli zsidóság számára elfogadhatatlan volt. Jézus szavai hallatán a názáretiek azonnal haragra lobbannak és az életére törnek, amellyel mintegy rögtön igazolják a hallottak igazságát, azt, hogy egyetlen próféta sem talál elfogadásra a saját hazájában. A názáretiek ellenséges magatartásának tehát van „ésszerű” oka, tudunk magyarázatot találni. De volna számukra másik út is, amely talán felülmúlja az emberi ésszerűséget, mégpedig a hit útja.
Talán előbbre jutnék, ha nem kezdeném el bűneimet magyarázni, kifehéríteni, elfogadtatni, hanem ezeken túllépve elfogadnám Isten megbocsátását. Nagyböjti feladat ez számomra.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életed során mindig felismerted a kísértést és visszautasítottad azt. A legfontosabb pillanatban nem szálltál le a keresztről, hanem vállaltad a szenvedést és a halált a mi megváltásunkért. A kísértés a mi esetünkben is arra irányul, hogy eltávolodjunk Istentől, a tőle kapott küldetéstől, az ő szeretetétől, és szálljunk szembe az ő akaratával. A kísértés elutasítása azt jelenti, hogy kifejezzük szándékunkat: egyedül Istennek akarunk szolgálni, őt tartjuk életünk Urának, az ő akaratának szeretnénk mindenben engedelmeskedni. A kísértés legyőzése azt jelenti, hogy Isten útját, az üdvösség útját választjuk.
Horváth István Sándor (Ph 88)