Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra.
Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek, s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.
Mk 6,7-13
Elmélkedés
Azt követően, hogy Jézus látogatást tett Názáretben, missziós útra küldi apostolait. A történet első eleme azt az üzenetet hordozza minden Krisztus-követő számára, hogy a tanítvány mindig az Úr küldetésében jár. Nem saját elhatározásából indul útnak, nem a maga igazságát hirdeti, hanem Krisztus követeként tesz tanúságot.
Vajon milyen érzésekkel indultak útnak? Talán bizonytalanság és félelem lehetett bennük amiatt, hogy semmit sem vihettek magukkal? Aligha, mert a Jézus által adott küldetés teljesítéséhez, a tanításhoz és a gyógyításhoz nem volt szükség eszközökre. Inkább magabiztosság lehetett bennük, hiszen korábban többször láthatták, megtapasztalhatták, hogy milyen erő rejlik a Mester szavaiban és cselekedeteiben, és most ők ebből az erőből részesülnek.
Jézus gyakorlati tanácsokat ad nekik. Olyan tanácsok ezek, amelyeket szívesen értelmeznénk úgy, hogy manapság nem kell őket komolyan venni. Amikor az evangélium hirdetésére napjainkban vállalkozunk, akkor nyilvánvalóan nem az a lényeg, hogy van-e nálunk tarisznya vagy hátizsák, hanem hogy felvállaljuk-e az eszköztelenséget és rá merjük-e magunkat bízni Istenre? A történet ugyanis éppen e tanulság irányába vezet minket. Jézus életformáját követve és önmagunkat teljesen Istenre bízva érdemes hirdetnünk az örömhírt.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, Jézus Krisztus! Te boldognak nevezted azokat, akik hallgatják az Isten szavát, hallgatnak téged. Nem csupán a szavak meghallgatásáról és a tanításnak való engedelmességről beszéltél, hanem arról, hogy ragaszkodjunk hozzád, aki számunkra a leghitelesebben közvetíted a mennyei Atya szavát és akaratát. Követődként akkor válunk Isten tanítványaivá, ha osztozunk életedben, sorsodban, engedelmességedben, szenvedéseidben és feltámadásodban. Vezess minket, Urunk, az üdvösségre!
Horváth István Sándor (Ph 88)
