Amikor egyszer a városokból nagy tömeg gyűlt Jézus köré, ő ezt a példabeszédet mondta nekik: „Kiment a magvető magot vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett; ott eltaposták, és az égi madarak felcsipegették. Némely mag köves helyre esett. Alighogy kikelt, elszáradt, mert nem volt nedvessége. Némely pedig tövisek közé hullott. A tövisek felnőttek vele együtt, és elfojtották. A többi jó földbe hullott. Kikelt, és százszoros termést hozott.” E szavak után Jézus felkiáltott: „Akinek füle van, hallja meg!”
Akkor megkérdezték tanítványai, hogy mi a példabeszéd értelme. Így válaszolt: „Nektek megadatott, hogy megértsétek Isten országának titkait. A többieknek csak példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek. A példabeszéd értelme ez: a mag Isten igéje. Az útfélre eső mag azokat jelenti, akik hallgatják az igét, de aztán jön az ördög, és kiveszi a szívükbe hullott igét, hogy ne higgyenek, és így ne is üdvözüljenek. A köves talajra hullott mag azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, örömmel be is fogadják, de az nem ver bennük gyökeret. Egy ideig hisznek, de a kísértés idején elpártolnak. A tövisek közé eső mag azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, de az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei elfojtják bennük a növekedést, és termést nem hoznak. A jó földbe eső mag végül azokat jelenti, akik meghallgatják az igét, jó és erényes szívvel meg is tartják, és termést is hoznak állhatatosságban.”
Lk 8,4-15
Elmélkedés
Isten mindig készen áll arra, hogy tanítását a szívünkbe adja. Vajon mi mindig készen állunk-e arra, hogy ezt a tanítást befogadjuk szívünkbe? Jézus példabeszédében, amit a mai napon olvasunk az evangéliumban, elsősorban nem a magvető ember személye vagy tevékenysége áll a középpontban, hanem a magok, illetve a különféle talajok, ahová a magok hullanak a vetés során. Vannak, akik előítélettel hallgatják őt és emiatt nem nyíltak az igazság előtt. Látásukat és értelmüket elhomályosítják saját elképzeléseik és vágyaik, amit nagyobb bölcsességnek tartanak bármi másnál. „Nekem, ne mondja meg senki, hogy mi az igazság! Nekem ne mondja meg senki, hogyan éljek!” Ilyen dolgokat hangoztatnak azok, akik sem Isten útmutatásaira, sem embertársaik jó szándékú figyelmeztetéseire nem hallgatnak.
Vannak, akik „az egyik fülemen be, a másikon ki” elvét követik Isten szavával kapcsolatban. Azt képzelik, hogy ez másoknak szól, de nekik nem. Nem érzik magukat érintettnek. Van saját világfelfogásuk, amin nem akarnak semmiképpen sem változtatni, mert az életvitelük megváltoztatásával járna együtt. Nekik nincs idejük és nincs szükségük az imára, az Istennel való beszélgetésre, kapcsolatra.
Vannak, akik jó szívvel hallgatják Istent és bizalommal elfogadják irányítását, sugallatait. Engedik, hogy Isten szava megváltoztassa, átalakítsa életüket. Engedem-e, hogy Isten szava átformáljon és Krisztushoz tegyen hasonlóvá?
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Ó, Jézus, te mindenkinek egyforma nagylelkűséggel felajánlod szavadat és tanításodat. Ahogy a magvető nem tesz különbséget a földre vonatkozóan, hanem egyszerűen mindenütt vet, éppúgy te is egyformán intézed tanításod a gazdaghoz, a szegényhez, a bölcshöz, a tudatlanhoz, a buzgóhoz, a lustához, a bátorhoz és a gonoszhoz. Megkülönböztetés nélkül beszélsz mindenkihez. Add, Uram, hogy tanításodat figyelemmel hallgassam és állandóan eszemben tartsam, s erővel és bátran megvalósítsam.
Horváth István Sándor (Ph 88)
