“Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt…” (Mt 10,39)

Ez a szentírási mondat semmiféle emberi bölcsességgel nem fér össze. Csődöt mond az okoskodó emberi logika, mindenféle számítás és számítgatás, mindenféle versenyszabály. Ugyanolyan kemény mondata ez a Szentírásnak, mint a következő: “Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen.” (Lk 9,23) Vagy a sokszor nagyon óvatosan idézett kijelentés: “Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok.” (Mt 20,26)

Jézus az élet ura. Mindannyiunk számára életet akar. Üdvösséget, szabadulást korlátainkból. A halál valójában nem a halottas ágyon történik, hanem akkor kezdődik, amikor az ember csak önmagára gondol. Akkor veszítjük el az életünket, amikor csak a magunk életét keressük. Ekkor zárul be körülöttünk a világ, és amikor önmagunk keresésével éppen a legnagyobbak akarunk lenni, akkor válunk a legnyomorultabbakká: akkor kezd megszűnni az élet, akkor kezdődik a bűn, akkor kezdődik meg a halál. Nagy szükségünk volna arra, hogy szembe tudjunk nézni az élettel, mi, akik annyira szeretnénk élni és rettegünk mindenféle veszélytől. Megtalálni az életet: természetes vágya ez mindannyiunknak. Segíteni, hogy mások is megtalálják: kihívás, feladat, kötelesség.

Tanév kezdődik sokak számára. Milyen lesz az iskola? Szemtől szembe, vagy kényszerből onlájn? Vannak talán, akik még emlékeznek a latin mondásra, hogy „non scholae sed vitae discimus” – nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Fogalmakat kellene tisztázni: mi az iskola, mi az élet, és mit jelent az, hogy tanulunk… Furcsa világban élünk, lassan senki sem tuja már, mi az, hogy élet, mi az iskola és mi a tanulás. Az életet kellene megtalálnunk. Nem úgy általában, hanem a maga valóságában. Úgy, hogy megtaláljuk az értelmét.

Az iskolához elengedhetetlen, hogy legyen diák és legyen tanár. A diáknak a feladata – úgy gondoltuk valamikor -, hogy tanuljon, a tanárnak a feladata pedig, hogy tanítson. Becsöngetnek, a gyereksereg beáramlik az osztályterembe, a tanár megérkezik, és elkezdődik az óra. Persze sok minden megváltozott, valamikor el sem tudtuk képzelni, hogy egy csoport körben üljön, és ne szembe, egy csapatban a tanár felé. Feleltetés, magyarázás, az elvégzendő feladatok kijelölése, majd kicsengetés, és így tovább, szeptembertől június közepéig.

A világ azonban változik. Ha már latin mondással kezdtem, hadd vegyek elő egy másikat: „Tempora mutantur et nos mutamur in illis…” – az idők változnak, és benne mi is változunk.

Hogy mi az, ami megváltozott? Szinte lehetetlen felsorolni. Hol van már a klasszikus, kikristályosodott anyag-mennyiség, a kötelező olvasmányok – viták vannak, véget nem érő viták, hogy mi az, amit mindenkinek tudnia kell, tudnia kellene. Persze azt sem tudja megmondani senki, hogy abból az ismeretanyagból, amit ma átadunk, húsz-huszonöt év múlva mi az, amire még tényleg szüksége lesz a most még gyereknek, a majdani felnőttnek. Aztán a különféle segédeszközök… Az én diák koromban csak mechanikus írógép volt, számológép sem létezett, logarléccel dolgoztunk. Amikor harminc évvel ezelőtt szövegszerkesztőt kezdtem használni, és valamiért elakadtam a műveletben, diákok segítségét kértem. Valaki megkérdezte tőlem, kis szemrehányás volt a hangjában: Ezt miért nem tanulta meg diák korában?

Szóval változnak az idők. De van-e, ami maradandó? Ami valóban életre szóló?

Felgyorsult a világ, óvodások kezében látok okos telefont, amitől nem biztos, hogy az aprónép okosabb lesz. Most a saját telefonomon olyan kézikönyvek vannak, amiket külön táskában cipeltem, ha szabadságra mentem. Ha valami nem jut eszembe, hát gyorsan „meggúglizom” – erre is alkalmas a telefon. Könyvtár helyett az internetes keresőprogramot használom. (Persze a könyveimet még nagy becsben tartom, bár vannak alapművek, amelyeket egyre ritkábban veszek le a polcról, mert könnyebben hozzáférek néhány számítógépes kattintással, mintha a kis létrát a polc mellé tenném.)

„Helyzet van” – szokták mondani. Igen, most furcsa helyzet van. Bocsássanak meg, hogy nem tudom megkerülni a koronavírust (de remélem, a koronavírus meg- vagy elkerül engem). Ez a helyzet sok mindent átértékel. S előbb-utóbb rádöbbenünk arra, hogy az iskolában minden információ-továbbadásnál és megtanulásánál van valami, ami sokkal fontosabb. S ez a „valami” nem tárgy, hanem valaki: ez az ember. Az, aki tanul, és az, akit tanítanak. Akit meg kellene becsülnünk. A tanulót is: nem tárgy, hanem az életre született ember. A tanárt is: aki nem eszköz, hanem élő személy. Az iskola olyan hely, ahol közösségek formálódtak. Barátságok alakultak. Ahol emberek összevesztek és kibékültek. Ahol megtanulták, hogyan kell feszültségeket feloldani. Ahol vannak itt is, ott is zugok, ahol csoportosulnak, beszélgetnek, zsibonganak… Az „online” térben nincs zsibongó…

Manapság nagyon okos mindenki, szinte mindenki tudja, hogy „nem így kellene csinálni”, hogy „értelmetlen, fölösleges”, mindenki jogot formál arra, hogy elmondja (leginkább az interneten, a facebook névtelenségében álnévvel), micsoda felelőtlenség, hogy mennyire ostobaság, ami történik és amit megkívánnak… Egy barátom szokta mondogatni, hogy ha én olyan okos lennék előre, mint amilyen a kedves feleségem utólag, egészen más lenne az élet.

Sto gyelaty? – Mit tegyünk… talán vannak még, akik az orosz tudományukból emlékeznek erre a két szóra, ami könyvcím, politikai változást akaró mozgalom programadó könyvének címe a réges-régi időkből. Ma ezt alighanem angolul kérdeznék… itt, Európában. Hogyan tudunk talpon maradni? Amivel szembe kell néznünk, az nem egy „Maradj talpon!” játék, ahol egy valaki lesz a nyertes. Mindenkinek talpon kell maradni. Nem egyszerűen „átvészelni” egy veszélyes időt, hanem emberi módon élni, megváltozott körülmények között is.

Hogyan tudok talpon maradni? Erre a kérdésre gúglizással nem fogunk kielégítő választ találni. Szükségünk volna igazi emberi tapasztalatokra. Apáink, nagyapáink átéltek nem hétköznapi helyzeteket. Hol van már az első világháború, az isonzói csata, amiről nagyapám még mesélt? Hol vannak a második világháborús hadifoglyok: ők is kihaltak már. Hol vannak az ötvenes évek emlékei: hogyan őrizte meg a kollektív emlékezet? Amikor kiszolgáltatottá váltak az emberek, amikor egy monolitikus, totalitárius, diktatórikus ideológia telepedett az egész társadalomra? Az 1956-os események nagyobb távolságban vannak egy mai középiskolástól, mint tőlem az első világháború…

Ne értsen félre senki: nem kívánok vissza semmiféle nyomorúságot, kiszolgáltatottságot, szegénységet, nehézséget. Csupán arra gondolok, hogy apáink, nagyapáink képesek voltak arra, hogy túléljenek mindenféle vihart. S a mögöttünk lévő diktatúrák legalább annyi embert pusztítottak és lehetetlenítettek el, mint a most tapasztalható, rettegett világjárvány.

József Attila verse jut eszembe, a Thomas Mann üdvözlése. Ebből idézek néhány sort:

„mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…”

„Helyzet van” – mondjuk, s joggal. S ez a helyzet sokkal bonyolultabb, mint az, hogy nem tudjuk, hogyan is zajlik majd a tanítás az iskolában vagy az „on line”-nek nevezett valóságban. A helyzet lényege, hogy beteg a világ. Amikor nem lehet tudni, ki kicsoda, kiben bízhatunk, kiben nem. Amikor nemcsak azt nem tudjuk, hogy mit tanítsunk, hanem az is bizonytalanná válik sokak számára, hogy mi az igaz és mi a hamis, mi a jó és mi a rossz. Ez a furcsa helyzet kellene, hogy rádöbbentsen arra, hogy érték az élet, hogy kincs az ember, hogy megfizethetetlen a barátság és a szeretet. Ahol a hatalomért való görcsös küzdelem sokszor felülírja azt, amit emberségnek nevezünk.

Most világméretű versenyfutás folyik egy hatékony oltóanyagért. Egy vírus ellen. Hogy életben maradjunk. Szeretném látni a hasonló erőfeszítéseket, a hasonló versenyfutást, hogy megtalálják a módját annak, hogyan lehet embernek maradni. Ez legalább annyira fontos. Vagy talán még fontosabb.

Jézus felkínálja nekünk ezt a hatékony szert. Egy életstílust. Mindössze ennyiből áll: „Aki érettem elveszíti az életét, megtalálja azt.”

forrás: Korzenszky Richárd OSB