Az idei évben Vasváron szervezzük meg Diákszövetségünk immár hagyományos Mária-zarándoklatát, amelynek időpontja 2022. szeptember 17-18. A részletes programhoz és a jelentkezéshez kattints ide. A város bemutatásáról, történeti jelentőségéről, a domonkosok történetéről és a zarándokhelyről Zágorhidi Czigány Balázs (Gy84) diáktársunk, a helyi múzeum igazgatója készített részletes összefoglalót.
Vasvár Vas és Zala megye határán, a Rába és a Zala folyók között futó dombhát, a Vasi-Hegyhát északi oldalában, különleges természeti környezetben, az ártér és a dombság találkozásánál fekszik. Közvetlenül a város mellett halad el a Veszprém irányából a nyugati határ felé tartó 8-as számú főút, amelyet itt keresztez a Sopron – Szombathely – Nagykanizsa vasútvonal. A központinak tűnő fekvés egyetlen előnye, hogy mind az autóúton, mind a vasúton sokaknak feltűnik a városka szép fekvése, bár ez keveseket késztet megállásra…
Vas vármegye történelmi székhelye
A ma mindössze négyezer egy-kétszáz lakosú település, hajdan valóban jelentős központ volt: már névét is onnan kapta, hogy a kora Árpád-kori Dunántúlon folyó vasfeldolgozás logisztikai központja volt, várában tárolták a tágabb környéken – Soprontól Somogyfajszig – előállított nyersvasat (pl. 1226-ban feljegyezték, hogy a pannonhalmi apátság kovácsai is itt vételeztek alapanyagot). Ez a vár lett az államalapítás idején Vas vármegye központja, innen ered a megye elnevezése. Egészen a 16. századig fontos település: előbb kiváltságolt királyi város, majd a környékbeli eredetű Gersei Pethő család mezővárosa, közigazgatási és egyházi központ (a győri püspökséghez tartozó vasi esperesség és a vasvári káptalan székhelye). Nem véletlen, hogy a jelentős városban már a 13. században megtelepedett a domonkos rend.
A város fejlődését a török előrenyomulás törte meg, amely a 16. század közepétől vált igazán fenyegetővé: a polgári lakosság menekülni kezdett és intézményei is hamarosan elhagyták (a vármegye és a káptalan is Szombathelyre települt át). A határvidékre szorult (a hódoltság tényleges határa a Rába folyó volt) egykori megyeközpont gyakorlatilag kiürült és pusztulásnak indult, a háborús időket egyetlen épülete, a végvárrá alakított domonkos kolostor élte túl. A török kor legfontosabb helyi eseménye az 1664. évi vasvári béke, amely a mai napig rossz fényt vet („szégyenteljes”) a város nevére; pedig a békekötés helyszíne csupán a véletlennek köszönhető: a szentgotthárdi kudarc után visszavonuló törökök itt jutottak egyezségre az egész hadjárat során folyamatosan tárgyaló császári követtel.
A török után újjáéledő település már nem nyerte vissza régi szerepét, kis mezőváros és uradalmi központ maradt, földesurai a továbbra is Szombathelyen tevékenykedő vasvári káptalan és a Pethők örökségét megszerző Festeticsek voltak. Jelentősebb fejlődésnek csak akkor indult, amikor a 19. század második felében járási központ lett, kisipari és kiskereskedelmi szerepe jórészt az erős helyi zsidó közösségnek volt köszönhető. Központi szerepét emelte a Nyugat-Dunántúl szerte ismert Mária- kegyhelye, amely a domonkos atyák vezetése alatt állt. A szocialista korszakban azonban éppen klerikális jellege miatt szorult háttérbe a település: elmaradtak a fejlesztések, megszűnt a járásszékhely és a városi rangot is csak 1985-ben kapta vissza. A rendszerváltás óta helyét kereső kisváros a Hegyhát aprófalvainak természetes központja, kisebb-nagyobb üzemeivel a legjelentősebb munkaadó, az új közigazgatási rendezés után ismét járási székhely.
Vasvár és a domonkos rend
Vasváron található Magyarország legrégebbi, ma is álló domonkos kolostora. A hagyomány szerint a rendet IV. Béla király telepítette le a városban, a Szent Kereszt-kolostorról az első hiteles adat 1254-ből származik. A középkori épületegyüttes fő falai ma is állnak, ami jól látható a templom és a nyugati kolostorszárny külső homlokzatain. A török háborúk és a reformáció következtében felbomlott magyar domonkos rendtartomány szinte valamennyi kolostora nyomtalanul megsemmisült a 16-17. században, Vasváron is csak annak köszönhetően maradt meg, hogy végvárrá alakították (ennek a korszaknak látványos emléke a kolostornégyszög délnyugati sarkán álló agyútorony).
A török hódoltság után a domonkosok voltak az első egyházi személyek, akik megjelentek a háború pusztította vidéken, így előbb ideiglenesen, majd véglegesen is megkapták a helyi plébánia vezetésének jogát. A domonkos jelenlétnek köszönhető, hogy a 19. század végén letelepedett a városban a rend nem sokkal korábban alakult új női ága, a leányneveléssel foglalkozó domonkos nővérek apostoli kongregációja, akik elemi és polgári leányiskolát hoztak létre. A domonkos nővérek egészen 1948-ig, az iskolák államosításáig működtették intézményüket, az atyák pedig 1950-ig. szerzetesrendek feloszlatásáig vezették a plébániát és gondozták a búcsújáró helyet. A rendszerváltás után sem a férfi, sem a női szerzetesek nem tértek vissza a városba, az egykori kolostorépületben viszont létrejött a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény, amely a rend magyarországi történetének emlékeit gyűjti, és napjainkra már jelentős könyvtári, levéltári és muzeális anyaggal rendelkezik.
A vasvári Mária-kegyhely
A vasvári búcsújárás hagyományai messze a középkorba nyúlnak vissza, a 15-16. század fordulóján a domonkos kolostorban egy Szent Vér-ereklyét tiszteltek, ennek azonban a török időkben nyoma veszett. A török után – a barokk korra jellemző módon – a búcsújárás a Mária-tisztelet formájában éledt újjá. A kultusz több forrásból is táplálkozik: alapját a város egykori plébániatemploma, a mai temetői kápolna búcsúnapjának (Nagyboldogasszony) újjáéledése képezte valamikor a 18. század első felében–közepén, tovább bővítette ezt az új plébániaegyházban, a domonkosoknál a század második felében elhelyezett Mária-kegyszobor, igazi helyi színezetét azonban a város határában a 19. században kialakuló kegyhely, a Szentkút adta meg. A 19. század végén már olyan tömegek – főleg Vas vármegye és a szomszédos megyék területéről – látogatták Nagyboldogasszony-napján a vasvári kegyhelyet, hogy egy másik búcsúnapot is ki kellett jelölni, ettől kezdve tartják az őszi, Mária-nevenapi búcsút is, amely mintegy a Szentkút ünnepe.
Napjainkban is a két fő ünnep és a három helyszín határozza meg a vasvári búcsújárást: a Nagyboldogasszony napját követő vasárnapon körmenet vonul a mai plébániatemplomból a temetői kápolnába, a Mária nevenapjához legközelebb eső hétvégén szombaton este gyertyás felvonulást vezetnek a Szentkúthoz, vasárnap pedig a városban tartanak körmenetet. Természetesen a zarándokok mindkét alkalommal imádkoznak a Kegyszobor előtt és felkeresik a Szentkutat is, ez utóbbi helyen még nyomokban felfedezhető a „mosdatás” és a „kútba nézés” régi hagyománya. A Szentkútnál – néhai kedves tanárunk, Jáki Teodóz atya javaslatára – a 2010-es években keresztutat alakítottak ki.
Vasvári Mária-ének
Mária, Szent Szűz, szép virág,
Mennyekben lobbant mécsvilág,
Szíved az égi mátkaság
Hétszeres tőrrel járta át.
S hogy haza hívtak, Mennybe fel,
Ott is csak értünk könnyezel.
Halld meg imánkat Mária, Édes Vasvári Szűzanya.
Vasváron és környékén számos egykori bencés diák – köztük szülőföldjén, a közeli Nagytilaj temetőjében nyugvó Nagy Gáspár költő – várja a diáktársakat az idei Mária-zarándoklatra. Boldogok lennénk, ha minél többen összejöhetnénk ezen a szép, de kissé eldugott kegyhelyen, és a találkozás öröme, valamint a közös emlékek felidézése mellett a Vasvári Szűzanya kegyelmeit is hazavihetnénk magunkkal!
Zágorhidi Czigány Balázs (Gy84)
