• Trianon 100

    2020. június 4. | Egyéb

    Bence Lajos: Mikor Pünkösd és Trianon egy napra esett

    Nagyúr, kinek akarata szerint,
    mi is egy nyelven beszélünk:
    de, ha nem, ki fog szólani,
    ki fog lehajolni értünk,
    ki állít bennünket falhoz,
    ki fajtánk jussán járulunk
    a Nagy Panaszfalhoz.

    Hiszen, Te mondottad
    ki magad vagy az egység,
    te elmondhatod: ki
    ténylegesen is Egy-azonos vagy
    magaddal, s frigyünk veled
    az égben köttetett, lángnyelvek
    jelezték, hogy véget ért a
    fönt-lent harca, a parancsuralom,
    s ami összeköttetett
    egykor, nem választhatja
    széjjel romboló önkény,
    egy akol és egy a nyáj! –
    hirdetted prófétáid által,
    miközben a gaz tevékenykedett
    a hátunk mögött, piros köpenyben,
    míg az ingoványos, víztől
    kiszikkadt vízpartot benőtte a gaz,
    vízliliom helyett parlagfű,
    s bozótos iszalag enyész.

    Nagyúr, mit ér a feldarabolt,
    össze-vissza kaszabolt
    szivárvány, ne dühünket
    zúzd széjjel, épüljön gőgből várunk
    homokra, ne maradjon
    a bástyából, csak kavics,
    meg törmelék, meg pozdorja.
    Tobzódása között,
    lesz megint menyegzői
    menet, nemzeti vígalom,
    ha együtt lesz, mit
    a Világ és Űr ura, az Isten
    is eggyé növesztett,
    mert mit ér a nyelvében
    összetört élet, mit
    ér az alulkommunikált
    lélek, lékek és szilánkok,
    életfoszlányok, csellengő
    delej, mit a szél sem
    kímél, mit ér a harangszó
    annak, ki elment, s ha
    nem a hegycsúcsról, veremből
    kong konokul. Mit ér
    a kegyelem, ha áradó ereje
    le nem gyűri a felkorbácsolt
    vizet, a tengert.
    Mit ér az irgalom,
    ha – kinek szánjuk –
    elköltözött, örökre
    elment.

    Hogy mássá lettünk közben,
    lelkünk is megváltozott?,
    s szivárványos jövőnk
    rozsda leple alatt pihen?
    Csak ritkán
    köszön reánk a kegyelem,
    hazug délibábban élünk,
    nem tudván, mi a jussunk,
    s mi a hűségért a bérünk,
    s forr egyre,
    tobzódva forr, a vérünk,
    csak nagyritkán sikerül,
    önként egymás igaza elől
    kitérnünk. Gyűlölet és irigység,
    gőg, vakhit, kapzsiság és harag –
    váltakozó záporában élünk,
    nem hit, haza és szeretet
    bűvkörében, nagyon
    sötét színű a paletta,
    nem tündököl májusfény arcunkon,
    lehúzva lelkünkben minden
    redőny, becsukva minden zsalu és
    spaletta, vakablak-lét éltünk,
    országunk is eladó, a hazánk is
    készül az ország-méretű kripta.

    – Az nem lehet – sóhajtunk, mint
    tette volt Vörösmarty
    a reménytelenség és
    remény atyja, s hírül adta,
    ki rendületlenül hisz
    a jó korban, vírus
    vagy növényi létünkre
    kitalált póra, tébolyító
    delej, feledékenységi kór,
    az nem lehet, hogy testvéreimet
    elfelejtsem a Bácskában, Gömörben
    és Csíkban, a háromszéki mezőkön,
    Alsólendván, Felsőőrött vagy
    Őriszentpéteren.

    Jöjj, Szentlélek
    egyesíts bennünket!
    Felmenőkben is meghasonlottakat,
    hogy ne vesszünk rendre,
    ne kábulatban éljünk, szervezz
    újra élő szervezetté, országnyi
    nemzetté bennünket, lángnyelveiddel
    égesd szívünket,
    lelkünk is sisteregve fájjon,
    ha nemzetünkön a „nemzeni már
    nincs kinek” ördögi sugallatra,
    Lucifer is rúgásokkal,
    hitványságunkért megérdemelten
    száz bugyrával fizet.

    Borítókép forrása: https://trianon100.hu/