Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra.
Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek, s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.
Mk 6,7-13
Elmélkedés
Mást jelent ismerni az utat és mást az úton járni. Mást jelent Krisztust ismerni és mást az ő követője lenni. A Krisztus-követés pedig nem egy lelki kalandtúra számunkra, hanem egy olyan út, amelyen egyre jobban hasonlóvá válunk hozzá és úgy cselekszünk, ahogyan ő. Jézust szemlélni könnyebb, mint elindulni és tanúságot tenni róla, de egyszer el kell jönnie életünkben ennek a pillanatnak.
A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy az apostolok számára hogyan jött el ez a pillanat. A tanítványok mindeddig figyelték Jézus tetteit, látták szolgálatát, hallgatták tanítását, szembesültek a Mesterük iránti lelkesedéssel és szembefordulással egyaránt. Most új életszakasz nyílik számukra, amely a lelki fejlődésnek elengedhetetlen lépcsőfoka. Mit érezhettek az egykori tanítványok, amikor az Úr útnak indította őket? Biztos volt bennük félelem és izgalom, de ennél jelentősebb az öröm, hogy Mesterük megbízik bennük! Talán még nem is sejtik, hogy a Krisztus nevében végzett szolgálat mennyi lelket gazdagító lesz számukra, ugyanakkor mennyi áldozatot fog tőlük kívánni.
Vajon napjainkban fel merjük-e vállalni a teljes eszköztelenséget? Rá merjük-e bízni magunkat Istenre? Hiszünk-e abban, hogy látványosságok nélkül is van ereje Krisztus tanításának? Vállalom-e minden tekintetben Jézus életformáját, hogy az örömhírt közvetítsem a világban? Vállalom-e mindenben Krisztus sorsát?
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, Jézus Krisztus! Te boldognak nevezted azokat, akik hallgatják az Isten szavát, hallgatnak téged. Nem csupán a szavak meghallgatásáról és a tanításnak való engedelmességről beszéltél, hanem arról, hogy ragaszkodjunk hozzád, aki számunkra a leghitelesebben közvetíted a mennyei Atya szavát és akaratát. Követődként akkor válunk Isten tanítványaivá, ha osztozunk életedben, sorsodban, engedelmességedben, szenvedéseidben és feltámadásodban. Vezess minket, Urunk, az üdvösségre!
Horváth István Sándor (Ph 88)
