Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”
Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,51-59
Elmélkedés
Megtörte a kenyeret
Az elmúlt két vasárnap Jézusnak a csodálatos kenyérszaporítás után Kafarnaumban mondott beszédét olvastuk, a mai napon pedig e beszéd utolsó részét hallhattuk. Jézus arra tanítja az embereket, hogy a romolhatatlan lelki kenyér után vágyakozzanak, amelyet ő ad mindenkinek. Az általa adott kenyér valójában az ő teste, amely az örök életet jelenti a benne hívőknek. Az örök élet gondolatát erősíti meg a mai szakaszban is: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van”, … aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”
Vannak cselekedetek, amelyek jellemzőek egy-egy emberre.
Jézus számára jellegzetes mozdulat a kenyér megtörése, amit az utolsó vacsorán tett. Mozdulata, szavai egészen sajátosak. Kezébe veszi, megáldja, megtöri a kenyeret, és odanyújtja apostolainak. Más nem töri meg így a kenyeret. Más nem nyújtja így a kenyeret barátainak. Más nem adja önmagát, saját testét a kenyérben. Más nem töri meg és nem áldozza fel magát minden egyes kenyér megtörésében. A mi Urunk mozdulata olyannyira sajátos, hogy az emmauszi tanítványok erről ismerik fel őt. Miután hosszasan beszélgetnek útközben és lángoló szívvel hallgatják az „idegen” szavait, de nem tudják, hogy Jézus az, az étkezés során a kenyér megtörése hoz fordulatot számukra. Lukács evangélista így írja le élményüket: „Amikor asztalhoz ültek, Jézus kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték” (Lk 24,30-31). Felismerték, mert ugyanezt tette pár nappal korábban az utolsó vacsora alkalmával.
A közbeszédben is használjuk a kenyértörés kifejezést. Olyanokra mondjuk, hogy „kenyértörésre viszik a dolgot”, akik végérvényesen szakítanak, eltávolodnak egymástól, megszakítják barátságukat. Jézus esetében és az egyházi szóhasználatban éppen ennek ellenkezőjét jelenti a kenyértörés. Akik megosztják, megtörik egymással kenyerüket, azok szoros kapcsolatban állnak egymással, jó barátok. Jézus azzal a szándékkal osztja meg velünk a kenyeret, hogy önmagát adja nekünk. Az Oltáriszentségben valóságosan jelen van és eledelül adja nekünk önmagát. Isten és az ember közti legszorosabb kapcsolat az, amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük Krisztus testét. A vasárnap akkor válik ünneppé számunkra, ha találkozunk Istennel. Fogadjuk el a Krisztus által megáldott, megtört kenyeret, mert ez jelenti számunkra az örök életet.
Az Oltáriszentség közösséget teremt Krisztussal, továbbá a többi keresztény emberrel, valamint lelki megerősítést ad az egyén számára. A Krisztussal való közösséggel kapcsolatban ezt olvassuk a mai evangéliumi részben: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56). A hívő ember arra vágyakozik, hogy egyesüljön Istennel. Nem akarunk Istenné válni, hiszen az már lázadás volna a teremtmény részéről a Teremtővel szemben, de kapcsolatba szeretnénk vele kerülni. Túl azon, hogy eljut hozzánk Isten üzenete és megismerhetjük őt jelei által, egyesülni szeretnénk vele, mert boldogságunk teljességét benne találjuk meg. Isten pedig az Oltáriszentség és a szentáldozás által lehetőséget ad nekünk, hogy ez a vágyunk beteljesedjen már földi életünk folyamán.
Az Oltáriszentség egyesíti mindazokat, akik Krisztus testét magukhoz veszik. Szent Pál apostol ezt így fogalmazza meg a korintusiakhoz írt első levelében: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindannyian egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Már az őskeresztény idők igehirdetésében megjelenik a következő szemléletes jelkép: miként a gabonaszemek egyesülnek a kenyérben és miként a szőlőszemek egyesülnek a borban, ugyanúgy egy közösséggé válnak mindazok, akik ugyanazzal az élő kenyérrel, Krisztus testével táplálkoznak. A szentség harmadik hatása az egyén lelki megerősítése. Erre utalnak Jézus szavai: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53). Az Eucharisztia tehát az életet jelenti számunkra, illetve az örök életet biztosítja.
Az Oltáriszentség iránti tisztelet külső formája a szentségimádás. A benső tisztelet formája a szentáldozás. E kettő együtt képes megújítani a hívőket vallásuk gyakorlásában és megújítani az Egyház életét.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Mindenható Istenünk! Akit te kiválasztasz a papságra, és aki igent mond a papi hivatásra, annak világosan kell látnia az emberek lelki igényét. Fel kell mérnie azokat a feladatokat, amelyeket papként végezni fog a te nevedben. El kell sajátítania a megfelelő lelkipásztori módszereket, hogy érthető és korszerű választ tudjon adni a mai embereknek. De az emberi felkészülésen túl mindenekelőtt rád kell bíznia önmagát, teljesen és visszavonhatatlanul át kell adni személyiségét neked. Adj, Urunk, a te népednek jó, szent, hivatásukat hűségesen teljesítő és Krisztust, a Jó Pásztort példaképüknek tekintő papokat!
Horváth István Sándor (Ph 88)
