Abban az időben, amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”
Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Mt 16,13-19
Elmélkedés
A hitvalló és a hithirdető
Szent Péter és Pál apostolok mai ünnepén az evangéliumban Simon Péter hitvallását olvassuk Jézusról: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Péter ekkor még nem érti egészen saját kijelentését, amelyet isteni kinyilatkoztatásra tett. Emberi elképzelése még más a Messiásról, mint ami Isten tervében szerepel, de hitvallása már magába foglalja mindannyiunk hitét Jézusról. Szent Péter ezért hitünk megvallásában példakép számunkra. Az üldöztetések és a szenvedések próbatételei sem akadályozhatnak meg bennünket abban, hogy hitünket megvalljuk. Sőt, éppen az ilyen időszakokban van szükség arra, hogy tanúságot tegyünk hitünkről.
A vallomást követően Jézus új nevet ad Simonnak, s ettől kezdve Péternek, azaz Sziklának nevezi őt. E névadás, névváltoztatás feltűnő, hiszen a többi apostolnak nem adott Jézus új nevet. Péter esetében sem csupán egy névről van szó, hanem arról, hogy egyúttal új küldetést is kapott Simon Péter, tudniillik azt, hogy a Mester által alapított közösség sziklaalapja legyen. Az evangéliumokat ismerve szinte egészen biztosak lehetünk abban, hogy Péter tudatában volt annak, hogy Mesterük különleges helyet szán neki a Tizenkettő testületében. Abból is következtethetünk különleges feladatára, hogy a többiek nevében ő szokott szólni, gondoljunk csak arra, amikor sokan elpártolnak Jézustól és ő megkérdezi apostolait, hogy ők is el akarják-e hagyni őt. Ekkor Péter veszi át a szót és ezt válaszolja: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás” (Jn 6,67-69). Ugyanerre utal az a tény is, hogy mindazon alkalmakkor, amikor Jézus csak három apostolát viszi magával például színeváltozásának helyére, a Tábor-hegyre vagy az Olajfák hegyén a Getszemáni-kertben is velük vonul félre, mindannyiszor Péter neve van elsőként említve.
Szent Pál nem tartozott a Tizenkettő testületéhez, mégis igazi apostol, s joggal nevezzük őt a nemzetek apostolának, a pogányok apostolának vagy a tizenharmadik apostolnak. A zsidó családban, de római állampolgárként született Saul Jeruzsálemben tanulta meg a farizeusi hagyományokat, s mint hithű, buzgó zsidó ember ellenséget látott az új hit terjesztőiben, Krisztus tanítványaiban, s azok üldözője lett. Életét a Damaszkusz felé vezető úton a feltámadt Krisztussal való találkozás titokzatos, látomásszerű élménye változtatta meg, s ennek hatására lett a keresztényüldözőből Krisztus tanítványa. Szent Pál megtérését nem tekinthetjük az ő emberi megfontolásból vagy gondolkodásból fakadó személyes döntésének, hanem Isten különleges beavatkozásának. Maga Pál is isteni kegyelemnek tartja azt, hogy Krisztus meghívta őt arra a feladatra, hogy a pogány népeknek hirdesse az evangéliumot. Ha meg szeretnénk fejteni, hogy miért volt oly nagy hatással Pál személye a korai keresztény Egyházra, s miért lehetett oly gyümölcsöző igehirdetése a pogány területeken, akkor felfedezhetjük, hogy megtérése pillanatától fogva Krisztus vált Pál életének középpontjává. Megismer egy új igazságot, Krisztus igazságát, s új életcélt kap, azt, hogy Krisztus éljen benne. Apostoli munkája csak azért lehetett sikeres, mert teljesen átadta magát Krisztusnak és az ő tanításának. Krisztus iránti szeretetének talán legszebb tanúbizonysága az, amit a Rómaiakhoz írt levelében ír: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39).
Ahogyan Péter az Atya kinyilatkoztatására vallotta meg hitét Jézusról, s ahogyan Pált Isten erősítette meg az igehirdetés feladatában, ugyanúgy hitvallásunkban és hithirdetésünkben minket is segít Isten kegyelme.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Elvinni a szeretetet, a te szeretetedet az emberekhez, ez az apostoli lelkületet őrző Egyház feladata minden korban és napjainkban is. Add, hogy közösségben, valódi szeretetközösségben legyünk veled és egymással. Így válhatunk a szeretet tanúivá, a közösség szolgálóivá. A testvéri szeretet tesz bennünket valódi közösséggé, a szeretet Egyházává, amely ily módon jel lehet a világban élők felé, akik talán még személyesen nem ismerik, de szívük mélyén vágyakoznak az isteni szeretetre. Az irántad való szeretet adjon nekünk bátorságot és erőt az evangélium hirdetésére!
Horváth István Sándor (Ph 88)