Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, és egy elcsatangol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyen, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony mondom nektek: jobban örül neki, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.”
Mt 18,12-14
Elmélkedés
Jézus példabeszédei nem olyan tanítások, amelyeket meghallgatunk és esetleg később emlékezetünkbe idézünk, hanem cselekvésre ösztönöznek minket, tehát nem csupán az értelmünket mozgatják meg. A példázatok valódi értelmét és mondanivalóját akkor fedezzük fel, ha nem kívülállóként hallgatjuk a történetet, hanem a szereplők helyébe képzeljük magunkat. A mai példabeszéd csak olyan ember számára érthető, aki átélte már az elveszett bárány helyzetét, azaz eltávolodott Isten szeretetétől és várta, hogy az irgalmas Isten rátaláljon.
Emberileg nézve a pásztor cselekedetét talán esztelenségnek, ostobaságnak tartjuk. Miért indul el keresni egyetlen bárányt, amikor örülhetne, hogy a nyájból legalább a többi kilencvenkilenc megvan? Miért vállalja a keresés kockázatát, amikor jól tudja, hogy a hegyek között vagy a pusztaságban sokféle veszély fenyegeti az ő életét is? Miért reménykedik abban, hogy egyáltalán élve megtalálja az elveszettet? A kérdésekre a válasz egyszerű: felelősséget érez minden rábízott bárány iránt. Isten pedig szeretetet érez minden ember iránt. Nem ostobaság az, hogy az irgalmas Isten keresi a bűnös embert, hanem a szeretet jele, s annak bizonyítéka, hogy Isten számára mindenki fontos, ő minden ember üdvösségét szeretné.
Legyünk hálásak azért, hogy az irgalmas Isten szüntelenül közeledik felénk!
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Irgalmas Istenünk! Tudjuk, hogy az igazi bűnbánat nem a büntetéstől való félelemből fakad, hanem az irántad érzett szeretetből. Szeretetünket azzal fejezzük most ki, hogy irgalmadban bízva és megbocsátásodat kérve bűnbánatot tartunk, elvégezzük szentgyónásunkat. Vezess minket adventi utunkon, hogy karácsony éjjelén találkozzunk majd az emberré lett szeretettel, Jézus Krisztussal, aki a te irgalmadat hozta el egykor és hozza el ma is a világba!
Horváth István Sándor (Ph 88)
