Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34-40
Elmélkedés
Az ószövetségi nép számára a mózesi törvény előírásai nem egy külső hatalomtól érkező, az emberre kényszerítő erőként nehezedő parancsok voltak, hanem olyan szabályok, amelyek az Isten és az ember által kötött szövetséget meghatározták. E szövetséget, amely valóban szeretetközösség, Isten kezdeményezte és ő határozta meg kereteit. Ha a törvény parancsaiban meglátjuk az ember életét védő és az emberi kapcsolatok alapjává a szeretetet tevő isteni szeretetet, rögtön kegyelemnek, ajándéknak, segítségnek tekintjük őket, hiszen megtartásuk azt eredményezi, hogy a szeretetszövetség megmaradjon Isten és az ember között. Ebben az értelemben válik számunkra kötelességgé, paranccsá a szeretet.
Jézus tudását, törvényismeretét akarják próbára tenni az írástudók a legfőbb parancsról kérdezvén őt. Ő természetesen nem az emberi kiegészítéseket tartja a legfontosabbnak, hanem az eredeti isteni törvény két alappillérét, az Isten és az embertárs felé megnyilvánuló szeretetet említi legfőbb parancsnak. Jézus tehát nem egyet mond, hanem kettőt, s ezzel az emberszeretet kötelességét közvetlenül az istenszeretet mellé állítja. Igen, bizonyos értelemben kötelességünknek kell tekintenünk, hogy viszonozzuk Isten felénk áradó ingyenes szeretetét és szeressük embertársainkat.
Törekszem-e arra, hogy minden nap valamilyen tett formájában kifejezzem szeretetemet?
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Minden alkalommal, amikor a szentmisében felidézzük az utolsó vacsora eseményét és minden alkalommal, valahányszor a te keresztedre emeljük tekintetünket, a te szüntelenül megújuló és megnyilvánuló isteni szeretetedre gondolunk. Ez segítsen minket a szeretetben való állandó megújulásban! A te szereteted jele az a kenyér, amelyben önmagadat adod nekünk. A te jelenléted teszi különlegessé e kenyerünket, amely szándékod és rendelésed szerint mindennapi lelki táplálékunk. Segíts minket, hogy szeretetedet továbbsugározzuk környezetünkre és a te minden ember felé megnyilvánuló szereteted igaz tanúi legyünk.
Horváth István Sándor (Ph 88)
