Egyszer gyermekeket vittek Jézushoz, hogy tegye rájuk kezét, és imádkozzék fölöttük. A tanítványok elutasították őket. Jézus azonban így szólt: „Hagyjátok csak a gyermekeket, és ne akadályozzátok meg őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa!” Azzal rájuk tette kezét, majd továbbindult.
Mt 19,13-15
Elmélkedés
Jézus gyermekek iránti magatartása az evangélium témája. Amikor szeretettel fogadja a gyermekeket, korának szokásaival ellentétesen cselekszik. Magatartásán az apostolok elcsodálkoznak, hiszen abban az időben a felnőttek nem hallgattak a gyermekek véleményére, s gyakorlatilag nem érintkeztek egymással a korosztályok. A bölcs felnőttek és az oktalan gyermekek között olyan szakadék húzódott, amelyet csak a felnőtté válás életkorának elérésével lehetett átlépni. E régi szokást ismerve érthetővé válik számunkra, hogy az apostolok miért igyekeztek Jézustól távol tartani a gyermekeket, akik megzavarhatták volna tanítói munkájában vagy éppen pihenésében. Jézus magához hívja a gyerekeket, hogy kifejezze irántuk érzett szeretetét és megáldja őket.
Jézus ráteszi kezét a gyermekekre – olvassuk az evangélium leírásában. Ez a mozdulat azonban nem a csodáknál alkalmazott kézrátétel, amikor érintésére megszűnnek a testi betegségek vagy kiűzetnek a lelket megszállva tartó gonosz lelkek. Nem is az az erőteljes mozdulat, amely képes lecsendesíteni, elnémítani a háborgó tengeri vihart. Itt áldásról van szó, Isten Fiának áldásáról, amelyben szintén erő rejlik. Istengyermeki lelkületünkhöz annak elismerése is hozzátartozik, hogy szükségünk van mindennapjainkban Isten áldására.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus, készséges szívvel hallgatjuk szavadat, amellyel követésedre hívsz minket. Nem akarunk süketként viselkedni, mint akik nem hallják, nem értik szavadat. Keressük saját boldogságunkat és mások életét is boldogabbá szeretnénk tenni. Add, hogy szavadban felismerjük az örök életre vezető igazságot! Erősíts minket, hogy mindig veled éljünk, veled járjuk életünk zarándokútját, s végül megérkezzünk az Atya örök országába.
Horváth István Sándor (Ph 88)
