A kő el volt hengerítve
„Egy életem, egy halálom…” Egyszeri és megismételhetetlen életünkben – akár akarjuk, akár nem – szembe kell néznünk a pusztulás tényével. A halállal. Ami nélkül nincsen élet. Titkok erdején át visz az ember útja – mondhatjuk mi is. A titkok erdeje olyan, mint a labirintus: kiutat találni magunktól nagyon nehéz. Legnagyobb gondjaival minden ember a végsőkig magára marad, s megérthetjük Jézusnak a kereszten kimondott, mélyen emberi szavait: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Mert elhagyja az embert annyi minden. Hiába gyűjtöttem kincset és tudományt, a tudomány elenyészik, a nyelvek elhallgatnak. A barátok elszélednek, a hozzátartozók elhalnak, fizikai erő és hajdan-volt tekintély sem ér semmit, amikor az embernek szembe kell néznie a végső kérdéssel: egyáltalán lesz-e tovább?
„Azt reméltük, ő váltja meg Izraelt” – mondják a hazafelé bandukoló, csüggedt tanítványok, akik látták a pusztulást, s megtapasztalták, hogy szertefoszlottak az emberi remények. Ők még nem a saját halálukkal néznek szembe, de elég keserves tapasztalni, hogy népük reménye semmisült meg a kereszten. Hiába volt az ujjongás, látva a jeruzsálemi bevonulást. A kereszten két gonosztevő között meghalt az Úr.
Követ hengerítettek a sírra, amelybe Jézus testét helyezték. Egyszer s mindenkorra, véglegesen lezárult egy élet, halott a Mester, Izrael országa helyre nem áll. Mi lesz velünk?
Húsvét vasárnap, kora reggel, amikor még sötét volt… Igen, a sötétben indul el Mária Magdolna, aki tudta siratni saját bűneit. Amikor még sötét volt, indult el ez az emberek szemében semmit érő bűnös, aki azonban megtapasztalta, hogy van bocsánat s van már itt, ezen a földön föltámadás.
Ki hengeríti el a követ? Mindannyian ezt kérdezzük, amikor még sötét van. Mert sötétség borul az egész világra. Ránk is. Népek, nemzetek, kultúrák, világrészek tapasztalhatják meg az elkeserítő sötétséget, közösségek, személyek sorsának kilátástalanságát, egyéni és közös tragédiákat, a kiúttalanságot, a reménytelenséget, a félelmet a megsemmisüléstől. A haláltól. Amikor pedig mindannyian élni szeretnénk. Mert az életre születtünk. De ott van a mindent beborító sötétség. És ott van a kő, az ember számára megmozdíthatatlan, az Élet halott Urának sírján.
A hét első napján, kora hajnalban, amikor még sötét volt… És a kő – el volt hengerítve. Az emberi reménytelenségen úrrá lesz a Hajnal fényessége. A sír üres. „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt. Föltámadt!”
Fölfoghatatlan ez a tapasztalás. És mégis elmondható. Hírül vitték az egész világra. Ezért a hírért életüket adták az apostolok. Átadták a századoknak, a századok az ezredeknek… Hirdették az úr halálát, és hittel vallották föltámadását.
„Mit féltek, kicsinyhitűek?” – halljuk a jézusi szót, amely a viharban lévőkhöz szól. „Békesség, én vagyok, ne féljetek!” – szólít meg bennünket is, akik mintegy zárt ajtók mögött szorongunk, látszólag megsemmisülve, bezárva önmagunkba, bezárva csüggedésünkbe, bezárva reménytelenségünkbe.
Ránk nehezedik a kő. A mi halálra szánt sorsunkat nyomja. Valóságos. Mi nem vagyunk képesek, hogy elhengerítsük. Valóságosak vívódásaink, gyötrődéseink, félelmeink, aggodalmaink. Szeretnénk hinni. Szeretnénk remélni. Minden kudarc, pusztulás és pusztítás ellenére szeretnénk élni.
A kő – el volt hengerítve! A sír üres volt. A történet a Golgota sötétségével nem ért véget. Jézus él. Valóságos ez az örömhír. Nekünk szól ez az üzenet, mai, szorongó, félelmekkel teli embereknek. Húsvéti üzenet ez, kétezer éves, soha el nem avuló.
Ez a hit titka. Amire érdemes rátenni az egész életet.
Feltámadás szele mindig újra
Fúj a földön – fújj hát rajtam át,
Pusztaságom odvaiba fújva
Oszlasd szét a kétely zavarát,
S Új Kezdet lesz, ami már kiszáradt:
Hajtasd ki megint a pálmafákat!
Te, aki nem űzted el Tamást sem,
Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,
Ugye megadod, hogy újra lássam
Szép arcod hitető sugarát?
Virraszt velem a türelem,
S könyörög a kétely és a hűség:
Támadj föl már bennem, örök Húsvét!
(Vas István: A rostirónt letettem)
Korzenszky Richárd OSB
