Isten nyugosztalja Barnabás atyát!
Csóka Gáspár atya szentbeszéde és búcsúztatója Barnabás atya temetésén
Gyászoló Testvéreim!
A búcsúvétel órájában a rokonság, a rendi közösség, a régi és a mostani diákok, a bencés templomban Barnabás atya miséin résztvevő hívek körében fájdalmas szívvel állok és beszélek. Ahogyan szomorú az, ha egy szülőnek kell gyermekének koporsójára nézni, fájdalmas az is, ha egy tanár vagy idősebb rendtárs arra kényszerül, hogy tanítványa, fiatalabb rendi testvére koporsója előtt emlékezzék.
Mindegyikünk előtt felvillannak az együtt töltött évek vagy a későbbi találkozások emlékei, mozaik-szemei. Képek, részletek villannak fel, amelyek azt jelzik, hogyan alakult Barnabás atya sorsa, hogyan élt, hogyan dolgozott azok között, akiket tanított, akiket kísért életének egy-egy rövidebb, hosszabb szakaszán.
Harmadikos gimnazista volt, amikor megismertem azt az ifjút, aki hozta magával és élte az otthon kapott vallásos hitét, meggyőződését. Egész életében hálás volt azért, amit a szülői házban kapott hitben és emberségben. Példásan szerette övéit, kifejezte háláját és – amikor már haza nem utazhatott, – szeretettel őrizte szobája falán szüleinek a fényképét.
Ennek a templomnak, a gimnáziumnak és diákotthonnak falai között megérlelődött az elhatározása, hogy ebben a közösségben szeretné életét egészen Isten és a diákok szolgálatára szentelni. Célja érdekében volt ereje, kitartása, hogy az akkori politikai körülmények között türelemmel kivárja azt az időt, amikor megkezdheti életét ebben a közösségben. A győri egyházmegye kispapjaként a kötelező katonai szolgálat idején teljesítette mindazt, amit – a jóindulattal egyáltalán nem vádolható – felettesi rámértek. A katonaságnál megnyilatkozó keménységek következménye lett betegsége, a szívének gyengesége, amely elkísérte egész életében. De erről nem akart, soha nem is szeretett beszélni.
Nekifeszült a rá váró feladatoknak. Kitartóan képezte magát szaktárgyaiban, majd a teológiában, hogy megfeleljen mindannak, amivel elöljárói megbízták. Rendi életünk sok területén kellett helytállnia. Szívét, fizikai erejét sem kímélve keményen dolgozott és ezt kívánta másoktól is. Megbízatásait, munkaköreit nem sorolom, hiszen az ittlévők legtöbben ismerik.
Egy mozaikszem mégis ide kívánkozik, mert ez Barnabás atya életének fontos szakaszát mutatja. Egyik tanítványának visszaemlékezéséből idézem, az új tanév elején elhangzott szavait: „Feleim, ez egyházi gimnázium. Nem szórakozni vagyunk itt. … negyedik évünk mottója ez lesz: legyetek készen, hogy mindenkinek feleljetek, ha megkérdeznek a bennetek hitetek alapja felől.” De – ezek mellett a szigorú követelmények mellett – a teljes képhez hozzá tartozik egy másik tanítványának a vallomása is: „Hálás vagyok Barnabás atya figyelmes szeretetéért, amellyel diákéveimben mellettem volt.”
Barnabás atya hosszú időn át volt a bencés templom vezető lelkipásztora. Sokak meggyőződését fejezi ki egyik hallgatójának néhány szava. „Mindig megcsodáltam gondolatai mélységét, tisztaságát, a lelkipásztori munkáját is átható elkötelezettségét.” Szívesen hallgatták, sokan kérték szolgálatát. Egyszer maga is elkezdte összeszámolni, hogy hány párt eskethetett az idők folyamán. Hatszáz körül abbahagyta a számlálást. De öröme volt, ha közülük sokakat kísérhetett. Keresztelte gyermekeiket és szívesen osztotta meg idejét a felcseperedő, atyai szeretetét elfogadó gyermekekkel.
Az Úr elfogadta szolgálatát. De meglátogatta egy nem várt, de lassan-lassan megnyugvással elfogadott kereszttel. Szűk baráti körben ki tudta mondani, hogy milyen nehéz, de lelke mélyén megérezte, hogy ez megtisztulását, az Istennel való kapcsolatának elmélyülését hozhatja. Ez a végső érlelődés ideje volt. Lassan elcsendesedett még a rendszeres látogatói elött is. Hisszük, hogy hittel, bizalommal tekintett a rá váró nagy utazásra és az őt is hazahívó Mennyei Atyára.
Mindez néhány mozaik szem csupán – Kedves Testvéreim – de talán mégsem egy széttöredezett kép össze nem illeszthető darabjai. A bennük lévő ember, Barnabás atya félreérthetetlenül ugyanaz.
De tudom, Testvéreim, hogy aki ember, abban eszmény és valóság sohasem azonos teljesen. Gyengék, esendők, törékenyek vagyunk. Mégis – Szent Benedek Atyánk figyelmeztetését elfogadva, Isten irgalma felől kétségbe nem esünk. Szálljon hát imádságunk a könyörülő Istenhez, hogy fogadja el Barnabás atya áldozatos munkáját, jószándékát, testi-lelki fájdalmait. Bocsássa meg gyengeségeit, bűneit, amiért ő is bocsánatot kért. Fogadja be országába, hogy ahol együtt vannak a meghívottak, ott legyen ő is.
Amikor most imádkozva búcsút veszünk Barnabás atyától, rendi testvérünktől, erősödjön bennünk a hit: Jézus szava hűséges és igaz szó: még ha meghalt is, élni fog. Ennek a szónak világossága kísérje bizakodó imádságunkat, és ennek fényessége ragyogjon éltető napként Testvérünk koporsója fölött. Ámen
