Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12
Elmélkedés
Kortársainak hamis, kétszínű, a látszatra törekvő vallásosságát leplezi le Jézus, aki az írástudók és farizeusok tanítását ugyan követendőnek tartja, de cselekedeteiket nem, mert azok ellenkeznek szavaikkal. Mindeközben nagyon kemény szavakat használ. De ugyanilyen határozottsággal szól hozzánk is, ha engedünk a kétszínűség kísértésének. Sokan, amikor felfedezik magukban e kétszínűséget, elhatározzák, hogy most aztán megmutatják Istennek, hogy tudnak igazán vallásosak lenni: Istennek tetszően fognak imádkozni és részt venni a misén. Vigyázat! Ezzel már megint az ember kerülhet a középpontba és nem Krisztus!
A kétszínűség, a farizeusi lelkület ellenszere az alázat. Ezt ajánlja nekünk Jézus nagyböjti utunkon. Az alázatos ember elkerüli az önhittséget, nem próbálja önmagát és értékeit felnagyítani, hanem mindig a szerénységre törekszik. Az alázatosság tehát először is azt jelenti, hogy más emberekkel való viszonyomban nem akarok mások fölé kerekedni. Az alázatosságnak egy komolyabb szintje az, amikor elismerem Isten előtti kicsinységemet, beismerem, hogy mindent Istennek köszönhetek. Az Isten előtti alázat bűnösségem beismerését jelenti. De még ennél is mélyebb értelmű Krisztus alázata, aki megváltásunk alázatos szolgája lett.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Istenünk! Látjuk és elismerjük, hogy a világban, az Egyházban és bennünk egyaránt jelen van a jó és a rossz. Isten és a sátán küzd a lelkünkért, örök sorsunkért. Segíts, hogy minden helyzetben felismerjük és elutasítsuk a gonosz kísértéseit! Növeld bennünk az életszentség vágyát, hogy készek legyünk engedelmeskedni neked, teljesíteni akaratodat! Gyarlóságunk, esendőségünk és bűnre hajló emberi természetünk ellenére is hozzád tartozunk, és tanításod szerint akarunk élni. Segítsen minket a te kegyelmed és irgalmad az üdvösségre!
Horváth István Sándor (Ph 88)
