Requiem az egyházi iskolák elhunyt tanáraiért és diákjaiért Margit körúti Ferences Plébániatemplom 2020. november 14., 16 óra Görbe László piarista szerzetes gondolatai a 30 éves jubileumi szentmisére
Kedves Öregdiák Testvérek!
Kedves Tanárnő és Tanár Kollégák!
Kedves Nővérek és Atyák!
Kedves Testvérek!
30 évvel ezelőtt azért gyűltek össze az öregdiákok, hogy azokra a tanárokra emlékezzenek, akik fiatalkorukban tanították, de ezeknek a tanároknak legtöbbje életét nem tölthette tanítással a diktatúra alatt. Meg azokra a nagyon kevesekre, akik taníthattak, és megmutatták, hogyan kell iskolát csinálni. Rájuk jelenlegi diákok közül a legidősebbek sem emlékeznek, talán a szüleik vagy a nagyszüleik a Tanárnőkre, Tanár Urakra, Atyákra, Nővérekre, akiket az öregdiákok hálával emlegetnek. Legendákat mesélnek az órákról, a szakkörökről, a kirándulásokról, diákkori emlékeikről. Tisztelettel és hálával emlékeznek a diákévekre, akiknek lehetőségük volt arra, hogy ilyen munkában részt vehettek. Azokról az emberekről szeretnék megemlékezni, akik ezt az áldozatot meghozták és a feladatot megtették, elvégezték. Akik megélték és átadták az értékeket, hogy a fiatalok jövőt tudjanak építeni.
Most másoké a feladat. Mi a feladatunk, hogy ne csak emlékezzünk, hanem merjünk az ő áldozataikon buzdulva bátran dönteni, hogy fiataljainknak ismét ne csak múltja, hanem jövője is legyen Európában.
Az egyházi iskolák napjára írt levelében 2010-ben fogalmazta meg Benedek pápa a következőket: ’Újra meg kell találni a bátorságot ahhoz, hogy a fiatalokat a szabadság és a fegyelem közti helyes egyensúlyban neveljük egy olyan korban, amelyben a szülők és a tanárok gyakran elveszítik küldetésük értelmét.’
A Szentatya arról írt: sosem volt könnyű a nevelés, de úgy tűnik, hogy ma egyre nehezebbé válik. Jól tudják ezt a szülők és mindazok, akiknek közvetlen nevelési felelősségük van, hiszen erőfeszítéseiket túl gyakran kíséri kudarc. Önkéntelenül is hajlunk rá, hogy az új nemzedékeket okoljuk.
Vagy talán a mai szülők nem képesek többé nevelni őket? Erős a kísértés, hogy lemondjanak erről a szerepükről, és fennáll a veszélye annak, hogy meg sem értik a rájuk bízott küldetést. Valójában egy olyan légkör, gondolkodás és kultúra vesz körül minket, amely kétségbe vonja az emberi személy értékét, az igazságnak és a jónak az értelmét. Ezek a nehézségek azonban nem leküzdhetetlenek – állapítja meg Benedek pápa. Sokkal inkább szabadságunk nagy és értékes ajándékának fonákját jelentik. De amikor megrendülnek az alapok és hiányozni kezdenek a lényegi bizonyosságok, sürgető szükség van ezekre az értékekre. Ennek következtében ma nő az igény az értékekre összpontosító nevelés iránt. Ezt kérik a szülők az egyházi neveléstől, akik gyakran aggódnak gyermekeik jövője miatt. Ezt kéri sok tanár is, aki szomorúan látja, hogyan pusztulnak le az iskolák; ezt kéri a társadalmunk jelentős része, akik az együttélés alapjait látják megkérdőjelezni; de ezt kérik legbelül maguk a fiatalok is, akik nem akarnak magukra maradni az élet kihívásai előtt.
A hiteles neveléshez elsősorban a szeretetből fakadó közelségre és bizalomra van szükség. Minden valódi nevelő tudja, hogy adnia kell magából valamit, nem szorítkozhat pusztán ismeretek vagy a tudományok átadására, mellőzve az igazság és személyesség nagy kérdését.
A Szentatya megjelöli tehát a nevelési munka talán legkényesebb pontját: megtalálni a helyes egyensúlyt a szabadság és a fegyelem között. Viselkedési szabályok nélkül nem formálódik a jellem és nem készül föl a jövőben jelentkező próbatételekre. A szabadság helyes használatára kell tehát figyelnünk, elfogadva az azzal járó kockázatot is.
Ma a reményt sok oldalról támadás éri, és félő, hogy újra olyanná válunk, mint az ókori pogányok: remény és Isten nélküli emberekké. Ezért azt lehet mondani, hogy ma a nevelés válságának gyökerében az életbe helyezett bizalom válsága húzódik, fogalmazza meg a Szentatya, majd arra szólít fel, hogy reménységünket helyezzük Istenbe. Csak Ő az a remény, amely ellenáll minden csalódásnak és mindig a másikért van: nem elválaszt, hanem szolidárissá tesz minket a jóban, arra ösztönöz, hogy egymást az igazságra és a szeretetre neveljük.
A Szentatya szavai nagyon értékesek, de kellenek azok nővérek, bencés, ferences, vagy piarista atyák, tanárnők és tanárok, akiknek a tanítás tölti be az egész életüket. Nagyságuk abban állt, hogy mindig igyekeztek és igyekeznek segíteni. El tudják fogadni a diákokat esetlenségükkel és támogatják kibontakozásukat.
Akikre ma itt emlékezünk, megszólíthatók voltak. Emberek mertek lenni abban az időben, amikor a tanár nemzedéknek a diktatúra feszültségét kellett elviselni. Mertek nagyon sokszor bátran, bár félve, de mégis cselekedni. Természetesen ezt a nyomást nem mindenki tudta egészségesen feldolgozni. Talán Pilinszky János sorai, adhatnak eligazítást, vagy vigasztalást, ahogy az Átváltozás című versében fogalmazza:
„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.”
Az oktatásban és a nevelésben is az a cél, hogy a diák előbbre jusson. ,,Követelek tőled, mert tisztellek.” Csak így van létjogosultságunk, mind szakmai, mind nevelési téren.
Exupéry Az ember földje című kisregényében írja a következőket.
„A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi fel magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. De ahhoz, hogy ezt elérje, eszközre van szüksége, egy gyalura, egy ekére. A szántás közben a paraszt a természet egy-egy titkát ragadja meg és az igazság, melyet kibont, egyetemes.”
Az iskola és templom együttes jelenléte igyekezett kezetekbe adni az eszközöket, tollat és könyvet, ceruzát és füzetet, hogy kibontsátok életetekben ezt az egyetemes értéket. Ezek az eszközök sokszor ellenálltak, talán megkeserítve életeteket, de hogy bennetek is megszülethessen az emberi életeteket átfogó nagy tapasztalatok és az életen túlnyúló reménység, erre volt szükség. Ugyanakkor megtanultátok kifejezni egymás felé, szüleitek és társaitok felé önmagatokat, és kibontani azt a szeretetet, amit Isten belénk oltott, amikor a saját képére teremtett.
Exupéry így folytatja Az ember földje című regényében. „Mindig szemem előtt van az első argentínai repülőutam képe, komor éjszaka volt, egyedül a síkság ritka, szétszórt fényei ragyogtak benne, mint a csillagok. A messzeségben mindenütt tüzek villantak. De mennyi zárt ablak ezek között az élő csillagok között, mennyi kialudt csillag, mennyi alvó ember. Meg kellene kísérelnünk, hogy találkozzunk. Meg kell kísérelnünk, hogy kapcsolatot találjunk e puszták végtelenjén lobbanó tüzek némelyikével.” Talán ez az összejövetel ebben a vírusos időben ilyen pillanat.
Teleki Pál így fogalmaz: „A táj az emberi életet is formálja. Tőle függ lakójának életereje, anyagi, gazdasági életének jellege, törvényei, de lelkisége is mindenütt a táj befolyása alatt is áll. A hangulattól a hitélet alapjául szolgáló értékvilágig.”
Ha egy gyermek nem tanulja meg anyanyelvét, az anyanyelv képeit, annak lelkében sem tisztulnak ki igazán életének szimbólumai és jelrendszerei. Aki nem ismeri meg szűkebb pátriája értékeit és szépségeit, lakóit és az ott élő növényeket, állatokat, abban nem alakulhat ki igazán a szülőföld és haza szeretete.
Az iskolát régen Alma Máternek hívták, bár ezt elsősorban régen az egyetemekre használták, ma már az iskolákra is, talán inkább a középiskolákra. A Mater az anya, vagyis az, aki szül, aki nevel. Aki megismerteti az igazság szeretetét és igazság megkereséséhez vezető utakat. Ha úgy érzitek, hogy erőre van szükségetek, a szülői házra és az alma máterre mindig számíthattok.
Kívánom, hogy a mai tanárnőknek, tanároknak, nővéreknek és atyáknak, legyen elég bátorságuk és bölcsességük meghozni az értékek melletti helyes döntést. Ne feledjék az erdélyi költő Dsida Jenő sorait a Tekintet nélkül című versében írja:
„Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.”
Amen.
