A 2020-as esztendőben ránk törő Koronavírus Járvány olyan helyzetet teremtett, amely több, mint fél évszázad óta ismeretlen volt számunkra: utazási és kijárási korlátozások, szórakozóhelyek, üzletek, iskolák, sőt templomok bezárása, és nagyfokú bizonytalanság, szorongás a félelmetes és ismeretlen jövő előtt. Tavasszal néhány hét leforgása alatt egy olyan vírus terjedt el az egész világon, amely észrevehetetlen, mert már a lappangási idő alatt is fertőz, hatása pedig kiszámíthatatlan: sokan minimális tünetekkel átesnek rajta, mások viszont hosszú és súlyos betegségen mennek keresztül, esetleg lélegeztető gépre kerülnek, és vannak – főképp idősek és betegek, de fiatalok is – akik belehalnak a Covid-19 fertőzésébe. Sajnos a vírus terjedését eddig nem sikerült elfojtani, immár a riasztó megbetegedési és halálozási adatokat mutató második hullám közepén vagyunk.
A Pandémiának – túl egészségügyi és társadalmi hatásain – erős spirituális üzenete van. Szembesít bennünket világunk állapotával és saját kiszolgáltatottságunkkal. Rá kell döbbennünk, hogy a teremtett világ szennyezettsége (levegő, vizek, termőföld), a társadalmunkban növekvő erőszak (terrorizmus, gyűlöletkampányok a médiában) és az emberi kapcsolatok megromlása (válások még keresztény családokban is, családon és egyházon belüli visszaélések gyermekekkel szemben) a Gonosz láthatatlan műve rajtunk embereken keresztül. A Gonosz – láthatatlanul, mint a vírus – „megfertőz” bennünket, s mi, emberek későn vesszük észre, hogy a magunk számára is veszedelmessé, sőt élhetetlenné tettük a világot.
A vírus teremtette bizonytalan helyzetben bénító szorongás jár át bennünket. Naponta félve gondolunk arra, vajon megkaptam-e én is a vírust, vagy a szeretteim közül valaki? És mi lesz azokkal, akik kórházban vannak, hiszen egyre több ismerős van a betegek, sőt a súlyos betegek között is? Mikor lesz már ennek vége, meddig tartanak még a korlátozó intézkedések, mikor élhetünk újra normálisan?
Most adventben mi, Jézus tanítványai arra kapunk meghívást, hogy ezt a nyomasztó félelmet, bénító szorongást reménykedő várakozássá alakítsuk. Mert hiszünk abban, hogy eljön, bizonyosan eljön a Szabadító!
A reményteli várakozás felé vezető első lépcső az lehet, ha félelmeinket, kérdéseinket imádsággá alakítjuk és Isten elé visszük. Mintha erre adna példát a mai vasárnap olvasmányában Izaiás próféta, aki e szavakkal fordul az Úrhoz: „Miért hagytad, Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és hogy megkeményítsük szívünket, ahelyett, hogy félve tiszteltünk volna?” (Iz 63,17) A kétségbeesés idején a próféta Isten elé viszi népe kétségeit. Mi is megtehetjük a Járvány idején, hogy Isten elé visszük, betegeinket, félelmeinket. Már azzal megváltozik a szorongatott helyzet, hogy Isten kezébe helyezzük. S még inkább Isten erőterébe kerülnek betegeink, ha a közösségben együtt imádkozunk értük.
Izaiás prófétából az Urat provokáló, a nép nyomorúságba Istent behívó kérdései után, a következő kiáltás szakad ki: „Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál, színed előtt megolvadnának a hegyek!” (63,19). A Gonosz hatalmából, lelkünk zsarnokától saját erőnkből nem szabadulhatunk. De, ha az Úr eljön, megolvadnak a hegyek, lehullanak a bilincsek és szabadok leszünk, meggyógyulunk. Ezért a legfőbb vágyunk, leghangosabb imádságunk: „jőj el, Uram Jézus!”
Hogyan készülhetünk az Úr érkezésére, mit tehetünk önmagunk és a világ megmentéséért? E kérdéssel érkezünk a reményteli várakozás második lépcsőjéhez. Jézus a mai evangéliumban így biztat bennünket: „Virrasszatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő! Éppen úgy, mint az idegenbe készülő ember, aki házát szolgáira bízza (…), a kapusnak pedig meghagyja, hogy virrasszon.” (Mk 13,34) Jézus azzal bízott meg minket, hogy mint a teremtett világ és az emberiség kapuőreiként várjuk és hirdessük az Ő érkezését, a szabadulás napját, s ezzel ébren tartsuk embertársainkban a reményt.
A kapus dolga tehát a reménykedő virrasztás. Mit is jelent ez valójában? A fizikai ébrenlét metafora, Jézus lelki éberséget, jelenlétet és figyelmet kíván tőlünk. Mire kell figyelnünk, mit kell észrevennünk kapuőrként? Mindenekelőtt a Házigazda, a Szabadító érkezésére kell figyelnünk. Észre kell vennünk, ha kopogtat, hogy ajtót nyitva beengedjük Őt. Az Úr érkezése azonban csak a végidőben lesz látványos, amikor „minden test leborul előtte”. Addig sok-sok alkalommal rejtőzködve, mintegy álruhában érkezik. Az éber és tisztaszívű kapuőrök azonban így is felismerik. Ilyen éber kapus volt Szent Márton, aki a koldusban meglátta és betakarta Őt, Szent Erzsébet, aki a leprásban felismerte, majd ápolta és ágyába fektette, Boldog Apor Vilmos püspök, aki a győri Püspökvár pincéjébe menekült asszonyokban és gyermekekben ismerte fel, s élete árán is megvédelmezte Őt. Amikor „kapus szolgálatunk” idején az „álruhás” Jézus kopogtat ajtónkon, akkor számunkra is elérkezett a hitvallás alkalma. Minden alkalommal, amikor felismerjük és befogadjuk az álruhába érkező Emberfiát, vagy más módon teszünk hitvallást róla, győzelmet aratunk lelkünk Szorongatója felett, és újabb lépést teszünk a gyógyulás és a szabadulás útján.
