Egy szál virág az élő nagymamának…
A november igazán melankolikus hónap. A levelek már lehullottak, itt-ott csüng az ágakon egy-egy rozsdás levél, amit még nem sodort le a szél. Az éjszakák hűvösek, hidegek: vajon a temetőbe kiültetett krizantémok épségben maradnak-e halottak napjára? Sokan a művirágra esküsznek, az nem fagy el, nem kell gondozni. De hát az élet sem mű-élet, törődésre, gondozásra szorul. A mögöttünk lévő esztendő halottainak sírjáról általában már elkerül a fakereszt, elkészül a sírkő, a síremlék.
Temetések alkalmával, vagy halottak napja környékén mindig elgondolkodom: minek ez a rengeteg síremlék? Igen, meg kell adnia tiszteletet halottainknak, mert – ahogy Sütő András mondja valahol – aki mint fölösleges terhet eldobálja halottait, a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább.
Vagy harminc évvel ezelőtt, teljesen sikertelenül, arról próbáltam meggyőzni embereket, hogy a túlzásba vitt temető-kultusz, síremlék-állítás helyett fordítsunk több pénzt iskolák felújítására, törődjünk többet a jövővel.
„De hát ha tudnák, hogy mi mennyire szerettük őt!”
Egyszer találkoztam egy temetésről visszautazó asszonnyal. Zokogott. Apját temettük. Sírva mondta: pedig mennyire szerettem… De a táviratra, hogy az apja még látni szeretné, nem mozdult, csak a halálhírre. A temetésre eljött. Az élőt nem látogatta meg… Biztos vagyok benne, hogy egy szál virágnak jobban tud örülni a beteg, halálára készülő nagymama, mint a sírjára halmozott huszonöt vagy ki tudja, mennyi koszorúnak.
Egy üveg borocskának vagy pálinkának biztos jobban örülne a még élő nagypapa vagy dédi, mint a műmárvány síremléknek, amelyre aranyozott betűkkel írják majd föl a nevét, és azt, hogy élt ettől és eddig…
Szeretnénk mutatni ország-világ előtt, hogy mennyire becsültük, mennyire szerettük őt.
Mennyi gyászbeszédet hallottam, tele dicséretekkel, elismerésekkel – s olyankor elgondolkodtam, s most sem hagy nyugton: vajon amíg élt, szemtől-szembe elmondták-e neki, hogy valóban becsülik, értékelik, hogy fontos az, amit tett, és hogy fontos ő maga?
Egy szál virág az élő nagymamának, egy üveg bor az élő nagypapának… Ne ország-világnak akarjuk megmutatni, mennyire szerettük őket, hanem nekik maguknak. Akik fölneveltek minket. Akiktől – hadd idézzem ismét Sütő Andrást – a szemölcseinket örököltük.
forrás: Korzenszky Richárd OSB